2011. március 28., hétfő

DOBOZOK 1-2.

DOBOZOK 1.

"majd látva, hogy foglalom a parkolóhelyet, csendesen rágurult … a lábamra."

Én mindig mondom, hogy Budapesten élnek az országban a legkoncentráltabban a bolondok. Bolondok alatt nem az elmeháborodottakat értem, hanem mindazokat, akiket a városi lét, a felgyorsult napok, a stressz, a pénzért való hajsza, a boldogtalanság, vagy épp a szeretetlenség olyan frusztrálttá tesz, amitől hihetetlen indokolatlan tettekre képesek. És hát elárulom: van szerencsém vonzani őket.
Lassan 10 éve élek ebben a csodálatos, frusztrált nagyvárosban, de már kb a 4. évben megtapasztaltam, mennyire furán is működnek egyesek. Persze, a fántásztikus múltam, keresztem (értsd: Való Világ) miatt már rögtön a villaszabadulásom után is rámuszultak furcsa, embernek álcázott lények, de későbbi, kispolgári életemben is kiszögellésként figyeltek némely utcasarkokon.
Most csak a legmarkánsabb példákat hadd citáljam mindazok számára, akik vannak olyan kedvesek, hogy érdeklődve (vagy érdeklődést színlelve) követik gondolatfolyamaimat.
Szóval az első markáns alkalom a terhességem idején, mintegy 5 éve esett meg. Már nagyterhes voltam, ami annyit tesz, hogy marha feltűnő módon hordtam egy hordó méretű pocakot a testem elülső felén. Történt is ekkor, hogy egy szép estén a Mammut nevű csodálatos bevásárlóközponba tartottunk. Itt köztudottan nem könnyű nem fizetős parkolóhelyet találni, de a két épület közt egy rendkívüli parkolóhely példányra lettünk figyelmesek. Én- pocakommal és annak tartalmával, miszerint gyerek- kiszálltam, és beálltam a parkolóhelyre gyalogosan foglalva azt, míg a férfi meg nem fordul, és oda nem érkezik. Történt is ekkor, hogy egy szimpatikus sötétzöld skoda gurult felém, majd látva, hogy foglalom a parkolóhelyet, csendesen rágurult … a lábamra. Akkor én -pocakommal és annak tartalmával, miszerint gyerek- hátraugrottam. És ő ismét rágurult a lábamra. Az van, hogy konkrétan nem akartam elhinni, hogy ez megtörténik. És a bájos sofőr még kicsit veszekedett is velem, hogy de én milyen alapon is foglalom ezt a helyet. Mindaddig veszekedett, míg a férfi meg nem érkezett. Akkor csendesen elsomfordált skodástul. Szimpatikusan. Akkor értettem meg először, hogy nőként a helyzetem nem rózsás. Még egy kicsit sem.





DOBOZOK 2.


"Nem egészen egy percen belül repült felém a pofon.."


A második markáns eset a gyermek első karácsonya előtt esett meg. És ismét egy bevásárlóközpont, ezúttal a WestEnd előtt. (Hm, elgondolkodtató. Is there anything to do with those shopping malls?) December 1. volt, napsütéses téli nap. Leparkoltunk a nővérkémmel az amúgy teljesen zavaros WestEnd parkolóban egy tökéletesen szabályos helyen. Elindultunk ajándék bögréket nézni az akkor 7 hónapos csemetével egyetemben. A történethez az is hozzátartozik, hogy az autóm még a gyermekemnél is frissebb volt, nem egészen fél éves. Szóval elmentünk vásárolni, és kerültek is karácsonyi bögrék, ahogy kell. A kocsihoz visszafelé menet láttunk egy vérző lábú galambot, (akár rossz ómennek is felfoghattuk volna, de nem, mi azon gondolkodtunk, vajon kihívjunk- e állatvédőket a megmentésére) majd a következő pillanatban azt láttuk, hogy valaki az autó ablaktörlőjét feszegeti le a helyéről. Mi bolondok, nem a rendőrséget hívtuk, hanem magunk léptünk oda. Ha sejtettük volna…
Egy tagbaszakadt nagy ember őrjöngött ott, hogy ő nem tud tőlünk kiállni, és darabokra szedi az autónkat. Leparkoltuk a babakocsit az autó háta mögött, majd megpróbáltuk megértetni vele, hogy ő parkolt szabálytalanul, ezért nem tudott kiállni. Őt ez nem különösebben érdekelte, immáron az anyósával együtt őrjöngött. (Menet közben feltűnt, hogy az ő autójukban egy megrettent szemű kis nő ült. Ő lehetett a férfi felesége. Valószínűleg ő már ismerte az ura vehemenciáját.)
Én persze hatalmas egómmal odaálltam elé, és kiabáltam vele, hogy hagyja abba. Látta, hogy rémült vagyok. Megnyugtatott, hogy neki is ugyanekkora gyermeke van, mint az enyém és hogy nem fog bántani. Nem egészen egy percen belül repült felém a pofon…
Mondom, marha nagy, tagbaszakadt ember volt. Nem kicsit ütött, amikor ütött. Miközben az anyósa húzta a hajamat. (Hadd utaljak vissza: az egész onnan indult, hogy nem tudtak kiparkolni). Amikor ütöttek egészen fura elmeállapotba kerültem. Azon járt az agyam, vajon jogos- e, hogy ütnek. Nyilván ez elég morbidul hangzik, de abban a csőlátásos, fura szituációban hirtelen ez merült fel bennem. Ugyanis az egész ütlegelés idegen volt számomra, mert a családunkban ilyennel nem volt szerencsém találkozni.
Rövidre zárva: a pofonokból a nővéremnek is jutott, és pár percig eltartott, míg az ütlegelést megelégelve ezek ketten menekülőre fogták. Délután 1 óra volt. Sokan ácsorogtak, nézelődtek a parkolóban, de senki nem lépett közbe. Viszont a taxisok azt már nem nézték tétlenül, hogy a drága emberek elhajtsanak. Feltartóztatták őket, míg a rendőrség (a tér sarkán lévő rendőrőrsről) ki nem érkezett. Én zokogtam, a nővérem higgadtan tápászkodott fel a földről. A gyerek szerencsére a kocsi mögül nem látott semmit.
Aztán rendőrőrs, kihallgatás, látlelet, bíróság. Mert ők nem tudtak kiparkolni…

2 megjegyzés:

  1. Valóban rengeteg az idióta, a legjobb, amikor annyira sötét, hogy nem is érti, hogy miért nem jó, amit csinál. :S

    VálaszTörlés
  2. A verekedős történethez tartozik, hogy a csávó a bíróságon megkövetett minket, bocsánatot kért. A hajcibálós kisnő viszont azt se mondta jónapot. Konok tekintettel nézett rám, amiből kábé azt olvastam ki: újra megcibálnálak. Valaki nem tanul. Helyettük nem tanulhatok. Csak magamért, hogy okosabban lépjek fel adott helyzetben. És felismerjem, ha rendőrt kell hívni.

    VálaszTörlés