2011. március 28., hétfő

DOBOZOK 3.





És akkor a dobozok.

Szóval történt, :), hogy ismét új társasházi közösségbe kerültem, úgy egy éve. Aki Budapesten él, tudja, hogy a pincerekeszek, tárolók itt bizony komoly értéket képviselnek. A tulajdonostól megtudtam, hogy bár a pincerekesz viszonylag fullon van, de a karton dobozaimat nyugodtan tegyem a nagy, szabad részre, az ugyanis egy közel 90 éves öreg hölgyé, aki nem hogy nem használja, nem is nagyon lép ki a lakásból. Nos, jó. Megtettem. Letettem. És már aznap este jött egy "aktív" lakó (biztos ismeritek az aktív lakót, aki intéz, figyel, tesz-vesz, rád szól, kösd be a szemeteszsák fülét, nyomd be jobban a kapuajtót, ne lépj a fűre, miegymás). Szóval Aktív Lakó szólt, hogy az ottan nem leszen jó helyen, szállíttassam el. Én viszont nem szállíttattam, mert feketeöves költözőként tudtam, hej jó szolgálatot tehetnek még valamikor. A dobozok árván ácsorogtak vagy fél évet a senki által nem használt pincében. Mígnem egy verőfényes tavaszi napon érkezett egy levél, - gondolom, Aktív Lakó hathatós közreműködésével-, hogy legyek már akkor kedves őket eltávolítani, mert a néninek kell a hely. Én akkor már elhatároztam, hogy elintézem a dobozokat hétvégén. De ők nem vártak addig. Neeeem. Sokkal mókásabb dolgot találtak ki.

Egy amúgy sem különösebben jól sikerült nap végén, amikor hazaértem a házba, a gyermeket magammal cibálva érkeztem meg a házba. Ahogy baktattam fel a lépcsőn, egyszerre csak szembetűnt, hogy a dobozok közül néhány szemrevaló darab ott figyel a lábtörlőmön, mintegy mementóként, hogy micsoda rettenetes alak is vagyok, aki nem képes a nyomorult dobozait...

szóval tyúkszarper. Kipakoltam a dobozokat. A hely persze azóta is üresen áll. (bár ez nyilván senkinek nem is volt kérdés :)

És az évek során lassan megtanulok nevetni mindezen, hogy

1. ne kapjak agyvérzést
2. a görcseimet eleresztve megtanuljam nem bevonzani ezeket a szituációkat. Ámen.


Hát így. Budapest fustrations. Budapest, Te csodás. Budapest, így szeretünk.

DOBOZOK 1-2.

DOBOZOK 1.

"majd látva, hogy foglalom a parkolóhelyet, csendesen rágurult … a lábamra."

Én mindig mondom, hogy Budapesten élnek az országban a legkoncentráltabban a bolondok. Bolondok alatt nem az elmeháborodottakat értem, hanem mindazokat, akiket a városi lét, a felgyorsult napok, a stressz, a pénzért való hajsza, a boldogtalanság, vagy épp a szeretetlenség olyan frusztrálttá tesz, amitől hihetetlen indokolatlan tettekre képesek. És hát elárulom: van szerencsém vonzani őket.
Lassan 10 éve élek ebben a csodálatos, frusztrált nagyvárosban, de már kb a 4. évben megtapasztaltam, mennyire furán is működnek egyesek. Persze, a fántásztikus múltam, keresztem (értsd: Való Világ) miatt már rögtön a villaszabadulásom után is rámuszultak furcsa, embernek álcázott lények, de későbbi, kispolgári életemben is kiszögellésként figyeltek némely utcasarkokon.
Most csak a legmarkánsabb példákat hadd citáljam mindazok számára, akik vannak olyan kedvesek, hogy érdeklődve (vagy érdeklődést színlelve) követik gondolatfolyamaimat.
Szóval az első markáns alkalom a terhességem idején, mintegy 5 éve esett meg. Már nagyterhes voltam, ami annyit tesz, hogy marha feltűnő módon hordtam egy hordó méretű pocakot a testem elülső felén. Történt is ekkor, hogy egy szép estén a Mammut nevű csodálatos bevásárlóközponba tartottunk. Itt köztudottan nem könnyű nem fizetős parkolóhelyet találni, de a két épület közt egy rendkívüli parkolóhely példányra lettünk figyelmesek. Én- pocakommal és annak tartalmával, miszerint gyerek- kiszálltam, és beálltam a parkolóhelyre gyalogosan foglalva azt, míg a férfi meg nem fordul, és oda nem érkezik. Történt is ekkor, hogy egy szimpatikus sötétzöld skoda gurult felém, majd látva, hogy foglalom a parkolóhelyet, csendesen rágurult … a lábamra. Akkor én -pocakommal és annak tartalmával, miszerint gyerek- hátraugrottam. És ő ismét rágurult a lábamra. Az van, hogy konkrétan nem akartam elhinni, hogy ez megtörténik. És a bájos sofőr még kicsit veszekedett is velem, hogy de én milyen alapon is foglalom ezt a helyet. Mindaddig veszekedett, míg a férfi meg nem érkezett. Akkor csendesen elsomfordált skodástul. Szimpatikusan. Akkor értettem meg először, hogy nőként a helyzetem nem rózsás. Még egy kicsit sem.





DOBOZOK 2.


"Nem egészen egy percen belül repült felém a pofon.."


A második markáns eset a gyermek első karácsonya előtt esett meg. És ismét egy bevásárlóközpont, ezúttal a WestEnd előtt. (Hm, elgondolkodtató. Is there anything to do with those shopping malls?) December 1. volt, napsütéses téli nap. Leparkoltunk a nővérkémmel az amúgy teljesen zavaros WestEnd parkolóban egy tökéletesen szabályos helyen. Elindultunk ajándék bögréket nézni az akkor 7 hónapos csemetével egyetemben. A történethez az is hozzátartozik, hogy az autóm még a gyermekemnél is frissebb volt, nem egészen fél éves. Szóval elmentünk vásárolni, és kerültek is karácsonyi bögrék, ahogy kell. A kocsihoz visszafelé menet láttunk egy vérző lábú galambot, (akár rossz ómennek is felfoghattuk volna, de nem, mi azon gondolkodtunk, vajon kihívjunk- e állatvédőket a megmentésére) majd a következő pillanatban azt láttuk, hogy valaki az autó ablaktörlőjét feszegeti le a helyéről. Mi bolondok, nem a rendőrséget hívtuk, hanem magunk léptünk oda. Ha sejtettük volna…
Egy tagbaszakadt nagy ember őrjöngött ott, hogy ő nem tud tőlünk kiállni, és darabokra szedi az autónkat. Leparkoltuk a babakocsit az autó háta mögött, majd megpróbáltuk megértetni vele, hogy ő parkolt szabálytalanul, ezért nem tudott kiállni. Őt ez nem különösebben érdekelte, immáron az anyósával együtt őrjöngött. (Menet közben feltűnt, hogy az ő autójukban egy megrettent szemű kis nő ült. Ő lehetett a férfi felesége. Valószínűleg ő már ismerte az ura vehemenciáját.)
Én persze hatalmas egómmal odaálltam elé, és kiabáltam vele, hogy hagyja abba. Látta, hogy rémült vagyok. Megnyugtatott, hogy neki is ugyanekkora gyermeke van, mint az enyém és hogy nem fog bántani. Nem egészen egy percen belül repült felém a pofon…
Mondom, marha nagy, tagbaszakadt ember volt. Nem kicsit ütött, amikor ütött. Miközben az anyósa húzta a hajamat. (Hadd utaljak vissza: az egész onnan indult, hogy nem tudtak kiparkolni). Amikor ütöttek egészen fura elmeállapotba kerültem. Azon járt az agyam, vajon jogos- e, hogy ütnek. Nyilván ez elég morbidul hangzik, de abban a csőlátásos, fura szituációban hirtelen ez merült fel bennem. Ugyanis az egész ütlegelés idegen volt számomra, mert a családunkban ilyennel nem volt szerencsém találkozni.
Rövidre zárva: a pofonokból a nővéremnek is jutott, és pár percig eltartott, míg az ütlegelést megelégelve ezek ketten menekülőre fogták. Délután 1 óra volt. Sokan ácsorogtak, nézelődtek a parkolóban, de senki nem lépett közbe. Viszont a taxisok azt már nem nézték tétlenül, hogy a drága emberek elhajtsanak. Feltartóztatták őket, míg a rendőrség (a tér sarkán lévő rendőrőrsről) ki nem érkezett. Én zokogtam, a nővérem higgadtan tápászkodott fel a földről. A gyerek szerencsére a kocsi mögül nem látott semmit.
Aztán rendőrőrs, kihallgatás, látlelet, bíróság. Mert ők nem tudtak kiparkolni…

2011. március 5., szombat

Julia Child az életemben





Ha látok egy jó filmet, az mindig hosszan hatással van a gondolataimra és rám is. Ezért igyekszem csak békés dolgokat nézni. Néha persze a kíváncsiság belevisz abba, hogy olyat is megnézzek, amitől előre tudom, hogy félni fogok. A Viharsziget c filmen például a félelemtől konkrétan rosszul lettem. De sebaj. Egy tapasztalattal több.

Viszont vannak ezek a filmek az életemben, amit akárhányszor képes vagyok megnézni. Ezt a nővéremen kívül asszem nem sokan értik. Vele nyarakon keresztül néztük ugyanazokat a filmeket sokszor-sokszor újra és újra. Az Ellopták Jupiter fenekét például (a most elhunyt Annie Girardot főszereplésével) úgy néztük, hogy amint vége volt, már tekertük is vissza (igen, akkor még tekerni kellett, mert VHS volt, jesszus, de fura). És másodjára is ugyanúgy szórakoztunk. És jesszus mennyi szabadidőnk volt! :)

Ma már a szabadidő kevés, de az újranézés maradt. A Büszkeség és balítéleté (akár a BBC, akár a Keira Knightley), meg a Szoba kilátással és a legújabb őrület: A Julie és Julia a lenyűgöző, fantasztikus, utánozhatatlan Meryl Streeppel. Azért imádom az ilyen filmeket, mert az élet szépségét dicsőítik (jelen esetben az evéssel szimbolizálva) és azt, hogy bár mindenkinek megvan a maga nyomora, de ha humorral kezeli, akkor sokkal kevésbé fáj. Nézzétek meg, tényleg isteni.

És ez a film megismertette velem Julia Child-ot is, akiről azelőtt sosem hallottam, pedig vicces egy asszonyka volt, aki az amerikai asszonyoknak hirdette az igét, miszerint főzni akkor is szórakoztató, ha elszúrod. És igenis ér elszúrni.
Jesszus, én és a főzés. Érdekes, hogy már 4 éves a gyerekem, és még csak most kezdek rátalálni az ízére. Merthogy érzékem az nem sok van hozzá. Kislánykoromban az én nevem "Ági menj ki a konyhából" volt. És hát én mentem is, mert van nékem jobb dolgom is.

De amikor ez a kis tücsök annyira tud lelkesedni egy elrontott tejbegrízért, hogy azt mondja, anya, te vagy a legjobb, akkor elgondolkodom rajta, hogy hallgatok Julia Child-ra és elhiszem, hogy főzni megéri. Még ha el is rontja néha (gyakran) az ember lánya :)